Diákhagyományok a karon

Diákságunk több szálból összefonódó hagyományai elsősorban az  órarenden kívüli életben találhatók meg. A német egyetemeken átszűrt európai diákszokások, céhes szokások és a selmecbányai viszonyok jellegzetesen egyedi vegyüléke az, amit az 1918-19-ben Selmecbányáról Sopronba átköltöző Főiskola univerzális kincsei között ide is magával hozott. A „Selmeci hagyományok” fő jellemzői, az őket minden mástól megkülönböztető, helyi sajátosságok mellett általános emberi értékek:

összetartás, felelősségtudat, áldozatkészség, fegyelem és diákokhoz illő jókedv.

A több mint kétszáz éves hagyományokat az akkor születő karunk első diákjai az ötvenes évek végén vették át az ősi iskola erdész és bányász hallgatóitól.

Az események a tanév rendjéhez igazodnak.

A felsőéves firmák első feladata az új tanévben az elsőévesek bevezetése az egyetemre, akik még csak pogányok, és sok mindent kell megtanulniuk ahhoz, hogy a diákság szemében is egyetemi polgárrá, balekká válhassanak. Az elsősök fogadása (néha már Csornán!), a balekoktatás, s azután a balekvizsgák megszervezése és lebonyolítása a fő állomásai ennek a két, két és fél hónapos programnak. Öles feliratok figyelmeztetik az új egyetemistákat az egyik legfontosabbra:

balek köszönj – JÓ SZERENCSÉT!-tel!

Működnek a diák-tanszékek, amik egy-egy vendéglő, borozó, vagy kocsma törzsközönségéből alakulnak és „tanszéki értekezleteik” is a selmeci hagyományok megfelelő adaptálásával zajlanak. A tanszékek látogatása az elsősök számára kötelező, részvételükről igazolást kapnak, amit a balekvizsgán kell fölmutatniuk.

A pogány csak kalandos események és szigorú megmérettetés után válhat balekká, ily módon a diákközösség teljes jogú, noha még csak annak legalsó fokára fölkerült tagjává. A balekvizsgát a keresztelés követi, ahol az új balek keresztapát és keresztanyát választ az „isteni fényben tündöklő dicső Firmák koszorújából”, akik megkeresztelik őt sörrel és korommal s nevet is adnak neki: „legyen a te neved pl. alias: Fasírt”. Tehát a firmák felelősek a hagyományok ápolásáért és továbbadásáért.

Ők tanítják meg a pogányságnak mindazt, amit tudniuk kell, és amit tudni érdemes. A balekvizsgát követi a balekbál – Katalin-nap környékén – amikor már a város leányaival is megismerkedhetnek. Ebben az időben már minden évfolyam a saját szakestélyét is szervezi, de a balekok első szakestélyét még a firmák rendezik.

A szakestély legalább százötven éves hagyományokat őrző, szigorú szabályok szerint zajló közös mulatozás. Egyik legfontosabb célja és sajátossága: kocsmához hasonló körülmények között szórakozni (mert az nem rossz), de nem kocsmai szintre lesüllyedni (mert az szégyen).

A szakestély közönsége a rendező évfolyam és az általuk meghívottak. Maguk közül elnököt választanak „akinek szava és személye szent és sérthetetlen”, s aki felelős az egész estért. Az elnök más „szalagos tisztségviselőket” nevez ki maga mellé – háznagyot, nótabírót, visszhangokat - és ha szükséges, akkor balekcsőszt is. A további tisztségviselőket és szolgálattevőket már a háznagy jelöli ki. Az est az elnök utasításai szerint zajlik kezdetben emelkedett hangnemben, majd egyre oldottabban, zajosabban, felszólalások engedélyezése, nóták és ivások rendelése között. Itt hangzanak fel legtöbbször a csak az utódkarokon énekelt híres selmeci nóták.

A tavaszi szemesztert a végző évfolyamok rendezvényei uralják.

Márciusra elkészülnek a széles, hímzett bársonyszalagok és a korsók. Szalag- és korsóavató szakestéllyel kezdődik a „valetálás”. Ezen az estén húzzák fel a „valetaszallagot” a végzős diákok a bal karjukra, s miután néhány kedves tanárukat díszkorsóval tisztelték meg s ittak e korsókból, a kőhattyúhoz vonulnak. A hattyú föltollazása is több mint hetven éve elmaradhatatlan szokás. A hozzá fűződő történet példája szerint nincs veszett vizsga. A diplomamunkák és a szakdolgozatok beadása után következik a ballagás – nálunk: valetálás, – május közepén.

A délutáni jelmezes karnevál után, sötétedéskor vonulnak ki az Egyetemről négyes sorokban az egyenruhás diákok, valetaelnökeik vezetésével. Az egyetemi zászló és bányászlámpás szalamander fölvezetésével, fáklyás balekok között, a professzori kar kíséretével vonulnak át a városon, hogy az Alma Mater után a Fő téren a várostól is búcsút vegyenek. Ezt követi a valetabál, ahol éjfélkor leveszik a valeta-szallagot.

Ők többé már nem diákok, hanem – az államvizsgákig – mérnökjelöltek. S aztán, viszik az oklevelet, a sírig tartó barátságokat, a menyasszonyokat és a soproni diákélet el nem fakuló páratlan emlékeit.

Valete – Isten veletek!


A fennállásának 10. évfordulóját ünneplő Alkalmazott Művészeti Intézet nem vette át e nagy múltú hagyományokat, hanem belső közösségi életének sajátos karakterű kifejezésére törekszik. Az elsősök beavató szertartása az alkalmazott művészek Zsennyei Alkotóházában történik, ősszel.

A másodéves hallgatók a farsangi jelmezes rendezvényeket szervezik. A végzős hallgatók pedig, búcsúzásuk-búcsúztatásuk alkalmával – május elején – az együtt eltöltött évekre emlékeztető monogramos szögeket ütnek az Intézet aulájában felállított tölgyoszlopba.

Az Intézet hallgatói 1997-ben Workshopron Egyesületet alapítottak, melynek többnapos rendezvényeire a rokon intézmények hallgatóit is mindig meghívják, s ahol közös team-munkában oldanak meg egy-egy aktuális formatervezési feladatot. Az Egyesület „yf” címmel tervezőművészeti kiadványt szerkeszt, mely példamutató kísérlet a különböző intézményekben tanuló tervezőművész hallgatók összefogására.

A hagyományok tehát egyidősek az iskolákkal.

Gyűlnek és formálódnak a szokások, a mindenkori diákok tudásán, kulturáltságán, jókedvén és ötletességén gyarapodva, korról korra alakulva és öröklődve tovább, hogy még szebbé tegyék az amúgy is szép diákéletet.