Molnár Sándor (1944 -2014)

Szerző: ALBERT LEVENTE PROFESSOR EMERITUS

- 2015. február 25., szerda 14:10

„ A holtom után ne keressetek,

Leszek sehol, és mindenütt leszek”

Reményik Sándor

2014. december 18–án elhunyt Molnár Sándor okleveles faipari mérnök, a mezőgazdasági tudományok doktora, professor emeritus, a Nyugat-magyarországi Egyetem Joseph Umdasch-díjas intézetigazgató egyetemi tanára, a Zólyomi Műszaki Egyetem díszdoktora, a Nemzetközi Fatudományi Akadémia (IAWS) tagja, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje birtokosa. Több százan kísérték utolsó útjára - selmeci hagyomány szerint - a klopacska fájdalmasan búcsúztató hangja mellett. Csíkszeredai barátai tiszteletük jeléül erdélyi földet szórtak a sírhantjára és fejfájára havasi gyopárból készült koszorút helyeztek.

Alkotó, elkötelezett ember volt, megvolt benne a rendszerben való gondolkodás képessége. Vallotta, hogy az oktatás, a kutatás és a fejlesztés továbbéltető erő, mely helytállásra kötelez és felelősséget jelent. Pályája kezdetén mérnöki tudását, problémamegoldó képességét a Szegedi Falemezgyár, a jogutód Délalföldi Erdő és Fafeldolgozó Gazdaság és a pusztavacsi első korszerű akácfeldolgozó üzem fejlesztési munkálatainak vezetőjeként kamatoztatta. Igazgatóként megfogalmazott stratégiája, értelmezett, strukturált javaslatai nyomán fejlődött a Nagykunsági Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság és a Nagykőrösi Fafeldolgozó Üzem.

1980-tól dolgozott az Erdészeti és Faipari Egyetemen (ma Nyugat-magyarországi Egyetem). Tudományba vetett hitét, szakmájának szeretetét és hatalmas tudását tovább adta az új nemzedékeknek. Tanszékvezetőként a Faanyagismerettani Tanszéken (később Faanyagtudományi Intézet) európai színvonalú feladatkultúrát honosított meg, munkatársait, tanítványait az intellektuális hatékonyság igényére nevelte. Dékánként két cikluson át vezette a Faipari Mérnöki Kart (ma Simonyi Károly Kar). Szakokat alapított (mérnöktanár-képzés, gazdaságinformatika, ipari termék és formatervező szak), növelte az Alkalmazott Művészeti Intézet részvételét a kari oktató és kutatómunkában, létrehozta a kar bázisiskola hálózatát, összekapcsolva a faipari középfokú és felsőfokú oktatást. Egységesítette a szakmai szervezeteket: újjászervezte Sopronban az ezredfordulón megszűnő Faipari Kutatóintézetet, Sopronba telepítette a Faipari Minőségellenőrző Intézetet, - amely FAIMEI Anyag- és termékvizsgáló akkreditált vizsgálóintézetként üzemelt tovább -, később Faipari Kutató és Szolgáltató Központot alapított. Személyesen kezdeményezte (1990) a LIGNO-NOVUM Nemzetközi Erdészeti és Faipari Szakvásár megszervezését Sopronban, amely innoLignum néven máig működik. Szakmai Továbbképző Központot létesített, létrehozta a Faipari Egyetemi Kutatásért Alapítványt és az Innovációs Központot. Ez utóbbit élete végéig vezette. Dékánként korábbi hazai és nemzetközi kapcsolatait továbbfejlesztette és kiterjesztette három világrészre.

Tudományos munkássága elsősorban a faanatómia és a fafizika területére terjedt ki és kiemelten az akácfa termesztéséhez, műszaki tulajdonságainak megismeréséhez és ipari felhasználásához kapcsolódott. E hungaricum mellett tanulmányozta a nyár különböző fajtáit, a tölgyet, a bükköt, továbbá számos egyéb hazai fafajt és azok korszerű felhasználásának lehetőségeit. Az általa vezetett karon meghonosította a nagy léptékű kutatási projektszemléletet. Több száz tudományos közleménye mellett tudományos és gyakorlati tevékenységének eredményeit a „Faanyagismeret”, a „Magyarország ipari fái”, a „Faipari kézikönyv I.”, és a „Faanatómia” c. országos jelentőségű szakkönyvekben is összefoglalta. Élete végéig dolgozott a „Földünk ipari fái” című könyvén, melyben közel 200 fafaj bemutatását tervezte.

Tagja volt az MTA Erdészeti Bizottságának, több mint negyedszázadon keresztül részt vett a Faipari Tudományos Egyesület és az Országos Erdészeti Egyesület munkájában, a Magyar Tudományos Akadémia Erdészeti Bizottságának alelnökeként is tevékenykedett. Korábban főszerkesztője, később elnöke volt a Faipar című szaklapnak és tagja több nemzetközi folyóirat szerkesztőbizottságának. A nemzetközi szakmai közéletben végzett tevékenységét reprezentálják tagságai az Faanatómusok Világszervezetében (IAWA), az észak-amerikai Erdei Termék Egyesületben (FPS) és az Erdészeti Kutatók Világszervezetében (IUFRO Wood Quality). Munkájának eredményességét és nemzetközi mércével mérhető színvonalát több kitüntetéssel ismerte el a szakmai közvélemény.

Alkotó éveinek utolsó időszakát a legfiatalabb nemzedék játszva tanításának szentelte. Meséskönyveket írt, amelyekben bemutatta a növények és állatok csodálatos világát, a természet tiszteletére és védelmére nevelve a gyermekeket („Barátaink a fák”, „Mesélnek a fák”, „Mesélnek a gombák”, „Mesélnek az erdők-mezők állatai”). „A vadvirágok meséi” c. kötetén élete végéig dolgozott.

Oktatói, szakmai, tudományos és közéleti tevékenységének jutalma a hazai és nemzetközi szakma elismerése, a tanítványok és munkatársak szeretete és nagyrabecsülése. Csak ráadás, hogy részese lehetett a tudományos megismerés és a műszaki fejlesztés csodájának, jutott neki néhány, az időből örökre kilopott pillanat. Azzal a meggyőződéssel indulhatott el az örökfényű csillagok felé vezető úton, hogy életének értelme volt.

Molnár Sándor szerethető és szeretett ember volt. Gyönyörűen szeretett: tudott másoknak szépen adni. Tovább él családja, tanítványai, munkatársai, barátai terveiben, cselekedeteiben, döntéseiben. Érvényesek rá is Madách Imre szavai: „Portested is széthulland így, igaz, De száz alakban újolag felélsz”.

Nem kell keresnünk, mindenütt ott lesz.

 

Albert Levente

professor emeritus

Linkek:

Kapcsolódó hírek: